Spektátor

Ezrek maradnak nyugdíj nélkül:

2007-ben 107 ezer kérelmezőből 9 ezren nem voltak jogosultak nyugdíjra. Idén eddig 5900 emberről derült ki, hogy egyáltalán nem jár nekik nyugellátás, mert nem felelnek meg valamelyik előírásnak.

Talán az jut eszünkbe elsőre, hogy ezek az emberek maguknak köszönhetik, miért nem fizettek járulékokat rendesen, miért nem választottak olyan munkáltatót, aki nem sumákolja ezt el. Ha belegondolunk, ez sajnos nem ennyire egyszerű. Az ország bizonyos régiói siralmas állapotban vannak, ami a munkalehetőségeket illeti, így pedig sok embernek nincsen más választása, mint a feketézés.

Ezt felismerve rájöhetünk, hogy a nyugdíjkatasztrófa okozója az, hogy az állam túl nagyra nyújtózik, a GDP-nek nagyjából a felét teszik ki a kiadásai. Hogy mikre költ? Például egészségügyre, iskoláztatásra, felsőoktatásra, segélyekre, az infrastruktúrára – és természetesen nyugdíjakra is. Próbált visszafogni valamit a kifele ömlő sokmilliárd forintból, de alapvetően a kiadási struktúra nem változott, költenie tehát még mindig rengeteget kell. Persze ott van mindemögött az idea: a társadalmi szolidaritás. De ez mégsem működik, mert nincs összhangban a világgal, amiben működtetni szeretnék.

Nincs összhangban, mert a rengeteg kiadáshoz rengeteg bevételt kell felszívni a gazdaságból. Svédországban ez megy, ott ti. van egy erős gazdaság, ami ezt elbírja. De Magyarország kicsi fecske. Már hivatkoztuk a Spektátoron Papp József írását, íme egy idevágó részlet:

A magyar gazdaság végletesen duális: a hazai tulajdonú vállalkozások (a hazai kkv-szektor) alacsony termelékenységük folytán egy foglalkoztatottra vetítve fele annyi GDP-t állítanak elő, mint az országos átlag (ez 2006-ban 8 515 000 Ft volt). A külföldi tulajdonú vállalkozások átlaga ugyanakkor több mint kétszeresen haladta meg az országos átlagot.

És hangsúlyozni kell, hogy a szektoron belül is átlagról van szó, sok kisvállalkozás tehát még ennél is elkeserítőbb helyzetben van, mikor a dolgozóiról kell döntenie. Nem feltétlenül van szó itt tömeges jelenségről, éppen elég annyi ilyen vállalkozás, amennyi az évi hat-hétezer nyugdíj nélkül maradtat a létminimum alá parancsolja.

Mert ezek után az emberek után nem tudják befizetni az állam sokrétű kiadásainak fedezésére szánt különféle járulékterheket. Az alkalmazottak egyszerűen nem termelik ki ezeket az összegeket, és nem is tudnak olyan vállalkozáshoz menni dolgozni, amelyik kitermelné. Eljutottunk abba a helyzetbe, mint amibe a szarka, aki túl sokat akart, de nem bírt vele. Annyira segíteni akarunk állami szinten mindenkin, hogy ezt sokan már nem tudják megfizetni. Paradox módon tehát a nagylelkűen vállalt társadalmi szolidaritással végeredményben százezreket taszítunk az időskori mélyszegénységbe néhány év alatt. Kár, hogy ezt nem ismerjük fel, kár, hogy még mindig szocialista ország vagyunk.

Terjedelmes cikk a szlovák gazdaságpolitika múltjáról és jelenéről.

Az ezredfordulón 11,8 százalékkal csúcsot döntő szlovák GDP-arányos államháztartási hiány a kiigazítás hatására aztán apadni kezdett, 2001-ben már csak 6,5 százalék volt, 2003-ban pedig 3 százalék alá sikerült levinni ezt a mutatót. A kilencvenes évek végén bekövetkezett költségvetési kiigazítások hatására kiábrándítóan alacsony, 1 százalék alatti gazdasági növekedést produkáló szlovák gazdaság 2003-ban már 4,7 százalékos növekedést ért el.

A mi helyzetünk nagyon hasonló. 2006-ban az akkori gazdaságpolitika folytatódásával 12%-os hiányt jeleztek előre, és ez volt az a pont, ahol már a szocialisták pohara is betelt. Ennek a helyzetnek a rendkívüliségét jelzi, hogy a nadrágszíj összehúzásához politikailag még egy őszödi beszéd kiszivárogtatására is szükség volt, ennek minden rizikójával. Mikor a szlovákok kerültek ide, elkezdtek hiányt csökkenteni. Elkezdtünk mi is. A szlovákoknál ettől padlót fogott a növekedés. Padlót fogott nálunk is. Aztán ahogy magához tért a gazdaság, elkezdtek kiadást csökkenteni (de dulván). Valamicskét csökkentettünk volna mi is, de nekünk nem jött össze. Pedig 4%-os növekedést ígértek 2010 környékére nekünk is. Mi a különbség?

Hát egyrészt az, hogy nálunk az állam továbbra is évről évre a GDP felében mártózik, és komoly tervek ennek a csökkentésére nem voltak soha. Lehet, hogy azért, mert a kormány buta, de az események azt is megmutatták, hogy nálunk politikailag sem lehet keresztülvinni ilyesmit, mert nem akarja az istenadta nép. Nem is az a baj, hogy aki ezt meglépi, a következő választást elbukja. A gond az, hogy rögtön visszacsinálják. A 300 forintos vizitdíj, amit a betegfogadás ezernyi számszerűsíthető és pénzben nem kifejezhető költségének a csillapítására vezettek be, két tollvonással vonattatott vissza. A maximum évi 150 ezer forintos tandíj, ami egy hallgató kb. másfél-kétmillió forintos képzési költségeinek egészen elenyésző része, és a költségtérítéses képzések díjának is legfeljebb a fele, ugyanilyen könyörtelenül lett kicsinálva. Magyarországon túl jó a képviselete a tökéletlen informáltságnak.

A másik különbség már inkább szerencse kérdése. Szlovákia egy európai növekedési ciklusra szedte össze magát. Magyarország éppen ekkor élte a legféktelenebb éveit. Mire pedig sikerült kiigazítanunk, azon kapjuk magunkat, hogy mindenki, akire gazdaságilag támaszkodunk, zsugorodik.

Na, ezért nem fogunk 4%-kal növekedni még egy darabig.

Sasika61 felteszi a kérdést, vajon a szocializmus vagy a kapitalizmus tekinthető-e igazságosabbnak. A kapitalizmus hatékonyságbeli fölénye – legalábbis nekünk, a posztszocialista országok lakóinak – többnyire egyértelmű, az igazságosságot illetően az ember azonban könnyen zavarba jön. Kommentben röviden a következő választ adtam:

A látványos adatsorokhoz még túl fiatalok vagyunk, de érdekességképp itt van a BUX éves hozamainak grafikonja 1991-től péntekig:

Viharos idők voltak ezek a 90-es évek, két példa is volt 60%-osnál magasabb éves növekedésre: 1996-ban 176%-kal, 1997-ben 95%-kal nőtt a BUX értéke. (Felmerül a gyanú, hogy a kiugró adatok felelőse az, hogy a BUX az S&P 500-nál lényegesen kevesebb tőzsdei céget követ.)

Ami még látszik, az az, hogy hacsak valami égi csoda nem ér minket szilveszterig, az idei év hatalmas bukás a részvénytőzsdén – januárhoz képest 52%-os mínuszban vagyunk. Történelmi idők, oh!

Az AFP szerint zöldülést hozhat az autógyártókra áldozott közpénz:

The bosses appeared at acrimonious hearings two weeks ago but were sent back to Detroit to retool their restructuring programs.

The new plans include cuts in jobs and costs, the sale of subsidiaries, and the demise of unprofitable models.

They also pledged to develop cars that run on new-generation fuels, and to submit their restructuring to a federal oversight board.

Lásd még erről az Autómentők című bejegyzésünket.

Egy korábbi bejegyzésemben már írtam, hogy Dél-Karolina kormányzója visszautasította a szövetségi kormány pénzügyi támogató csomagját, mivel nem tartja helyesnek, hogy azokat az államokat segítsék, akik éveken keresztül felelőtlenül költekeztek, illetve újabb kölcsönöket vegyenek el az emberektől. Az említett írásomban hiányosan arra a következtetésre jutottam, illetve próbáltam üzenetként értelmezni, hogy a szubszidiaritás mennyire fontos egy országban. Hiányosan értelmeztem, mert valójában az említett republikánus kormányzó, Mark Sanford elsősorban a társadalomban elvárandó öngondoskodásra gondolt, melyet átemelne állami szintre, illetve a piac szabadságára utal, mely szükséges szabályozásokkal megold mindent.

A telekommunikációs iparág az emberek veséjébe lát. A The Observer szerint az elmúlt két hónap hangüzeneteinek elemzése azt mutatja, hogy a britek tartanak a recessziótól. A leggyakrabban előforduló szavak között szerepel egyebek közt az értékelés, a jelzálog és a hitel. A korábbiaknál háromszor több üzenetben esett szó aggodalomról és megszaporodott a bizonytalanságot kifejező őőőzés és you know-ozás.

A mi zeitgeistunk dobogósa valószínűleg a tizenharmadik lenne:

Az emberek döntő része támogatja az állami vállalatok vezetőit érintő jutalom csökkentését, valamint a közszférában dolgozók jutalmának és a 13. havi nyugdíjnak a maximálását – olvasható a Századvég és a Forsense felmérésében.

Vergõdés vagy kilábalás Budapesten:

Demján Sándor az oktatási rendszer torzulásáról is beszélt, emlékeztetve arra, hogy amikor az Orbán-kormány meghirdette a második diploma ingyenességét akkor 190 ezren jelentkeztek felsõfokú oktatásra, miközben szakmunkásképzésre csak 31 ezren. „A tudásalapú társadalomban számomra fontosabbak a jól képzett szakmunkások, mint a szociológusok és pszichológusok” – mondta a TriGránit elnöke.

A háttérben meghúzódó nagyon súlyos oka ennek az elszabott helyzetnek, hogy nincsen társadalmi szintű stratégiai jövőképünk, azaz egy szilárd elképzelésünk arról, hogy hova szeretnénk eljutni a következő 10-15-20 évben, milyennek szeretnénk látni Magyarországot és benne a magyarokat 2025-ben. Ennek a jövőképnek kellene irányt adnia például a felsőoktatás szervezésekor: mennyi diplomást termeljünk, azon belül mennyi bölcsészt, mennyi mérnököt stb.

Az eddigi politikából leszűrhető jövőkép valami ilyesmi: minél többet mindenből. Ez azonban nincsen rendben, a terveink összhangban kell legyenek a gazdasági lehetőségeinkkel. Érdemes pedig elgondolkodni ezen a kérdésen, ti. hogy kinek hol a helye a társadalomban és a gazdaságban. Ha ugyanis a sok piacképtelen szakon végzett diplomást nem tudja felszívni a munkaerőpiac, akkor hiába a könnyelmű ábránd a boldog értelmiségi tömegekről, a tudásalapú társadalom legfeljebb a diplomás koldusok számában lesz több a múlt századinál.

Válság van, volt, lesz, illetve a java még úgy is hátra van – halljuk a politikus, az elismert vagy állítólagos szakértő, a hentes, de még a villamoson magában elégedetlenül morgó öregasszony szájából is. Vajon hányan tudják itt Magyarországon, miféle válság is ez?

Ha megkérdezzük az utca emberétől,  jó esetben rávágja egy kis zavart hatásszünet után: gazdasági, rosszabb esetben pedig visszakérdez: Milyen válság?! A varázslatos hitelválság szót sajnos ritkán halljuk. Ezt talán két ok idézheti elő; az egyik szerint sajnos a világgazdasági híreket kiszorította a főműsoridőből a Hal a Tortán, másik szerint emberünket nem érdekli annyira a dolog, hogy egyáltalán meghallja az ezzel kapcsolatos információkat, ne adj’ég utána is olvasson. Miután választ kaptunk – vagy nem – az utca emberéhez intézett kérdésünkre, valószínüleg hozzáfűzi, hogy ez az egész pontosan melyik hazai párt hibája, esetleg, ha elkapja a hév interjúalanyunkat, akár még egy apróbb gyűlöletbeszédet is elhöröghet nekünk.

Nem a szociális kiadásokon spórolna.

...például fele ekkora parlamentre, fele ennyi minisztériumra és állami alkalmazottra, Audi A8-as helyett 3-6 milliós autókra, olcsóbb metróra és autópályára, az állami kiadások visszafogására [van szükség].

Drága a metró, meg az autópálya, és az A8-as sem olcsó, de megteremtené ez a fedezetet a hosszú távú adócsökkentésre? Illetve fele ennyi állami alkalmazott megfelelően tudná adminisztrálni a változatlanul hagyott tételeket a kiadási oldalon?

A rokonok már melegítenek:

Újabb három bank jelentett csődöt az Egyesült Államokban egy nap leforgása alatt, amelyre még nem volt idáig példa. Pénteken két kaliforniai és egy georgiai bank is kénytelen volt bezárni kapuit és ezzel már huszonkettőre rúg az idei évben csődbe ment bankok száma az USA-ban.

A Calculated Risk csatolt a hírhez egy szép ábrát is, ez a bankcsődök száma az USA-ban 1934-től mostanáig:

A pénzintézetek számát tekintve a 80-as évek viharosabb időszaknak tűnik. A Calculated Risk csatolt viszont egy másik ábrát is, ami a bankcsődök méretét mutatja. Értékre a csődös betétek már közel járnak az 1989-es csúcshoz.

Ahogy az Egyesült Államokban, úgy Európában is téma az autógyártók megmentése a pénzügyi csődtől. Az állami támogatások érthető célja a szektortól függő sokmillió ember megmentése a munkanélküliségtől, ami a kereslet csökkenését előidézve további zavarokat okozna a gazdaságban.

A lépés azonban kormányzati kudarcokhoz fog vezetni. Az innováció és a hatékonyságnövekedés, amit a csődökkel tarkított piacszűkülés idézne elő, ezzel jó időre kitolódik. A politika célja a válság előtti gazdasági állapotok konzerválása, ami aligha teljesíthető, mivel maga a gazdasági környezet az állam minden erőfeszítése ellenére radikálisan változik. A rossz struktúrák pedig hosszabb távon meg szokták bosszulni magukat (vö. szocializmus).

Tehát amiről most szó van, az az autógyártás jelenlegi formájának megőrzése. A biztosítása annak, hogy a nagy gyártók folytathatják az egymáshoz nagyon hasonló benzinevő gépeik előállítását (noha rövid úton becsődölnének vele). De ez a döntés nem csak pénzügyileg hatékonytalan. Az autóipar termékeinek sajátos jellemzője, hogy rendkívül károsak a környezetre. Azzal, hogy az államok ezt egy mesterséges gazdasági környezet megteremtésével pénzügyileg elfogadhatóvá teszik, az innovációt is elodázzák. Kisebb lesz a nyomás a gyártókon, hogy alacsonyabb fogyasztású, alternatív technológiát felhasználó autókat állítsanak elő, és nagyobb marad az általuk előidézett környezeti terhelés.

Kompromisszumos megoldás lehetne, ha csak azok a cégek kapnának támogatást, akik jelentős erőfeszítéseket tesznek a környezetbarátabb autók elterjesztéséért. Ha például előírnák, hogy n éven belül az érintett gyártók értékesítésének mekkora részét kell kitegyék az ilyen autók, akkor ugyan a támogatásokkal valószínűleg rontanák a piaci hatékonyságot, de legalább a nagyvárosokat hagynák egy kis levegőhöz jutni.

A korábbiakban rámutattam, hogy a felsőoktatási intézményekre nehezedő anyagi teher miképpen járul hozzá a „tömegoktatásnak” nevezhető torz helyzet súlyosbodásához. Ezúttal arra térnék ki, hogy az anyagi megfontolásokon túl miféle elvi gátakat emel a nemrégiben bevezetett kétszintű érettségi a zökkenőmentesen működő felsőoktatás megvalósulása elé.

Egy sokatmondó ábra, a Portfolio.hu leírja a lényeget:

Az alapvető probléma ezzel: a lakosság ahelyett, hogy megtakarítana és megalapozná a nemzetgazdaság jövőbeli növekedését, mostmár a jelenben megkeresett jövedelménél is többet költ, gyakorlatilag a jövőbeli lehetőségeinket éli fel. Egyszerűen többet költünk, a saját jövedelmünkön és az állami juttatásokon keresztül is, mint amit 2008-ban megengedhetünk magunknak. Ország nem lett még sikeres ilyen megtakarítási hajlandósággal.

Az ábrán egyébként a vállalkozások finanszírozási igénye nem látszik, de a kedvezőtlen piaci kilátások miatt már jóideje nem távolodott el a 0-tól, ami egyszerűen annyit jelent, hogy a vállalatok nem csinálnak komolyabb beruházásokat, hanem a meglévő kapacitásaikat amortizálják, így valószínűleg a közeljövőben (persze ez ma már nem új információ senkinek) nem is fog túlzottan nőni a gazdaság.

Dél-Karolina kormányzója szerint a további adósság nem válasz a jelenlegi problémákra. Az államok és önkormányzatok sorban állnak a támogatásokért, azonban Mark Sanford, az említett kormányzó nem kért belőle, és reméli, hogy az adófizetők hangját is meg fogják hallani, mielőtt a demokraták megtöltik a következő támogatást szállító vonatot a költségvetési deficittel együtt az államok részére.

Ha hátrébb lépve szemléljük a magyar oktatási rendszert és annak különböző szintjeit a bemeneti-kimeneti követelmények szerint vizsgáljuk, akkor arra jutunk, hogy azok semmilyen módon sincsenek összhangban, nemhogy egy elképzelt külföldi modellel való összevetésben, hanem egymással sem. A legszembetűnőbb eltérés a középfokú és a felsőfokú oktatás között mutatkozik meg, amennyiben a középfokú intézmények kimeneti követelményei nem idomulnak a felsőoktatásban adekvátnak vett „gimnazista” bemeneti kompetenciákhoz. Az ún. kétszintű érettségi rendszer alapjaiban forgatta fel a középfokú oktatási intézmények gyakorlatát, hiszen a korábban az egyetem előszobájaként felfogott gimnázium fogalmát végleg kiüresítette, amennyiben a „tudásalapú társadalom” mítoszát a tárgyi tudás elvetésével és a homályos kompetencia-központú értékelés bevezetésével tette egyenértékűvé.

Alaszka adópolitikája az elmúlt évtizedekben többször is érezhetően befolyásolta az alkoholhoz köthető halálesetek alakulását. Egy 1983-as adóemelést követően 29%-kal estek vissza az ilyen esetek, 2002-ben pedig 11%-kal. Ha gondjuk támad, az emberek nem menekülnek az alkoholhoz, mert az drága, és így nem is halnak meg miatta. (Helyette csak simán magukba fordulnak, eret vágnak? Erre a hír már konkrétan nem tér ki.) Az alkohol egy csomó kellemetlen következménnyel jár, még az effektív elhalálozás mellett is, 2006-ban pedig becsült érték szerint a teljes magyar lakosság 5%-a volt alkoholista. A tendencia azért szerencsére csökkenő arányt mutat.

Érdekes adalék: az adóemelés nem mindig végződik ilyen szerencsésen. Oroszországban a vodkára kivetett adó az illegálisan pancsolt alkoholok terjedését váltotta ki, ami még nagyobb egészségügyi kockázatot hordoz az adóval sújtott igazinál. Egy 2006-os cikk szerint az adó közvetve 90 ember halálát okozta és több mint 900-an kerültek kórházba miatta.

Az Index cikke a meditáció orvosi alkalmazásairól.

Noha a köztudatban a keleti misztériumokkal terjedt el, a meditáció Európában és a világ számos pontján régóta jelen van. A transz jelenségét csaknem minden vallás ősidők óta használja: a hinduk és a buddhisták az elme legmagasabb állapotát kívánják elérni, az iszlám hívők egy jelképre koncentrálva érik el a transz állapotát, míg a keresztények hosszú, monoton imádságok recitálásával ürítik ki tudatukat. 

Mindeközben a Mentsük meg a férfiakat! nevű kezdeményezés arra hívja fel a figyelmet, hogy a magyar férfiak egészségi állapota az elmúlt évtizedekben drasztikusan romlott, a 65 éves kort 5-ből csak 3 éri meg. Azt mondják, a legfőbb oka a mindennapi stressz, amit sokan nem tudnak otthon oldani, mert nincs jó kapcsolatuk a házastársukkal és a gyermekeikkel, nem tudnak kire támaszkodni. A meditációt kötelező iskolai tantárggyá kéne tenni.

Az Index cikke röviden áttekinti Írország kiemelkedését a szegénységből. A kulcsmozzanat kettős: az állam kiadásainak megfogása és az oktatás rendbehozatala. Ez a kettő a nagyvállalatok számára vonzóvá tette az országot, és végül kipörgette a gazdaságot a csődből.

Magyarország mai helyzete kétségtelenül mutat hasonlóságokat. Noha a kivándorlás nem komoly tényező, az ország viszonylag kicsi – Írország lakossága 4, Magyarországé 10 millió fő. Ennek is van része benne, hogy mindkét gazdaság nyitott, az (export+import)/GDP arányszám 2004-ben Írországban 134,51%, Magyarországon 150,21% volt. Magyarországon az állami újraelosztás mértéke tetemes, 2007-ben a GDP 44,9%-át tették ki a kormányzati bevételek, és 49,8%-át a kiadások (Írországban a bevétel 35,7%, a kiadás 35,4% volt). A helyzetet súlyosbítja, hogy az adórendszer is egyenlőtlenül sújtja az állampolgárokat és egyike a gazdaságot érintő rossz ösztönzőknek.

A gazdaság rendbetételéhez komolyan át kell alakítanunk a költségvetés rendszerét. A segélyek és különböző támogatások kifizetését az alapjaitól kell újragondolni, mivel ezek ma nem ösztönöznek a munkába állásra, illetve a munkában maradásra. Hatékonyabbá kell tenni az oktatást, a szakemberképzést a gazdaság igényeihez, a közép- és alapfokú képzést a szakemberképzéshez kell igazítani. Elő kell segíteni a hatékony nyelvtanulást. Karcsúsítani kell az adórendszert – az előzőek talán fedezetet is teremtenek hozzá –, hogy támogassa az értékteremtést. A politikai-szavazói súrlódás azonban mindezeknél elkerülhetetlen. Azoknak a politikusainknak, akik történelmet akarnak írni, ez a legnagyobb feladvány, amivel szembe kell nézniük.

Időnként minden párt életében eljön, mikor frissíteni, újítani kell akár az alapoknál ideológiai szempontból, akár a szimpatizánsok felé irányuló kommunikáció tekintetében. A 8 évnyi George W. Bush-elnöklés és az izgalmas, ám a republikánusok számára sajnálatos módon felejthető 2008-as amerikai elnökválasztás következtében ez a megújulás elkövetkezett, ha nem is gyökeresen, mélyrehatóan – bár a Bush-éra újraértelmezett neokonzervativizmusa miatt akár ez is elvárható lenne –, de a párt mindennapi kommunikációjában mindenképpen.