Spektátor

A Figyelő szerint elavult az olvasás oktatása Magyarországon.

A felnőttek harmadát kitevő alacsony olvasási képességűek – funkcionális analfabéták – közül kerülnek ki a tartósan inaktívak, kétszer akkora eséllyel vesztik el a munkájukat, mint a közepesen vagy jól olvasók, illetve jellemzően ők a leginkább befolyásolhatók közösségi és politikai szinten – hívta fel a figyelmet az értő és hatékony olvasás alapvető fontosságára Peter Schneck IBBY-elnök (International Board on Books for Young People) néhány évvel ezelőtti egy budapesti olvasáskongresszuson.

A szépirodalmi szövegek sulykolása az iskolában azzal jár, hogy modern ismeretközlő anyagokat (reklámokat, újságcikkeket, grafikonokat) képtelenek lesznek értelmezni a felnövő diákok. Nem ismerve a szöveg struktúrájához passzoló olvasási stratégiát elvesznek a betűk és az ábrák erdejében és nem találják meg a fontos információkat.

De az olvasás technikáinak ismerete nemcsak az oktatást, hanem a szövegiparos munkát is hatékonyabbá teheti. Hallunk „a piramis fejreállításáról”, a kifejtés és a csattanó sorrendjének megcseréléséről, és értjük a hasznát is, csak alkalmazni nehéz. (Ez a poszt vajon a csúcsán vagy a talpán áll inkább?) Mindenesetre például a Wikipédián is bevett gyakorlat a fontos tartalom szócikk eleji tömörítése, és nem is véletlenül. A lényegretörőség sok erőfeszítéstől kíméli meg az olvasót.

Obama élénkítőcsomagja egy csomó aggályt felvet. A félelmek egyike, hogy az Egyesült Államok úgy fog járni, mint Japán, aki a maga ingatlanlufija utáni recessziónak szintén az állami kiadások növelésével akart véget vetni. Több különbséget is látnak azért az Egyesült Államok esetében:

• A válság kezdetén a japán jegybank likviditásszűkítő monetáris politikába kezdett. A Federal Reserve ennek épp az ellenkezőjét teszi.
• Az élénkítőcsomagok meglehetősen lassan megérő és hatékonytalan beruházásokba áramoltak (roads to nowhere). Amerikában remélik, hogy náluk nem (vagy legalábbis nem annyira) lesz így. A mostani demokrata csomagban szereplő adócsökkentés, illetve a munkanélküli segélyezés és az állami egészségbiztosítás kereteinek növelése viszonylag hamar juttat pénzt a gazdaságba.
• A bejelentett csomagok egy része nem került végül a gazdaságba, mert a helyi önkormányzatokkal szemben szabott társfinanszírozási feltételeket nem mindig sikerült teljesíteni.
• Rontott az eredményen az is, hogy bár az élénkítőcsomagok pumpáltak valamennyi pénzt a gazdaságba, a deficit kordában tartására megnövelt adók ezzel éppen ellentétesen hatottak. A fiskális politika végül nem sikerült annyira expanzívra, mint ahogy azt pusztán a csomagok mérete sejteti. (Ez a jelenség egyébként az Egyesült Államokat is jellemezte az 1930-as években.)
• Az élénkítőcsomagokkal nem járt együtt a bankrendszer kitisztítása, így a pénzügyi szektor továbbra is a régi szennyesben taposott és nem tudott talpra állni.

Feltehetően minden aggodalom ellenére végül keresztülverik ezt a csomagot is Amerikában.

Gerendai Károly, a Sziget Kulturális Menedzsment Iroda Kft. ügyvezető igazgatója

elkeserítőnek tartja, hogy majd húsz évnyi kapitalizmus után is, a többség alapvetően az államtól várja a megoldást a problémáira, és a politikai elit igyekszik ezt az igényt elvtelenül kiszolgálni.

[…]

Gerendai Károly szerint a politikusoknak szakítaniuk kellene azzal az álszent magatartással, hogy a problémákhoz azért nem nyúlnak, mert az népszerűtlen intézkedéseket jelentene, és ezzel negatívan befolyásolnák a választói szimpátiát.

A többség az államtól várja, választást nyerni többséggel lehet, a nyertes politikusok a többséget szolgálják ki. Ez a demokrácia.

Ha tehát a labda a gazdaságpolitika térfelére kerül, akkor a politika szektorában már mozgolódnak. Navracsics szerint nem adóátrendezés, hanem „súlyos megszorító csomag” készül. Az áfaemelés és az ingatlanadó szegényekre gyakorolt hatása, illetve a családi pótlék bruttósításából következő tehernövekedés (támogatáscsökkenés) miatt aggódik.

Varga Mihály a Fidesz részéről 1200-1300 milliárd forintos adócsökkentést pártolna, adónövelést azonban semmiképp sem. Ez két dolgot jelenthet: vagy egy durván 10%-os GDP-arányos államháztartási hiányt (nagyjából ilyen egyenleg mellett volt kénytelen már az MSZP is lépni 2006-ban), vagy a kiadások szintén 1200-1300 milliárd forintos csökkentését. Hogy pontosan melyikre gondoltak, azt szélesebb körben eddig nem nagyon hangoztatták. Talán egyikre sem, mert sem az államadósságról (helyesen), sem a támogatások csökkentéséről nem szoktak elismerően szólni a nyilatkozataikban.

A negyedszázados esély, avagy a féltudású politikai elit alkonya. A Publius Hungaricus néven író szerző szerint a gazdasági válság eléggé sokkolja majd a magyar társadalmat ahhoz, hogy a nyolcvanas évek attitűdjeit hordozó politikai garnitúrát lecseréljük. Talán így lesz, talán nem.

Hogy egyértelmű legyen: 2010-ben fundamentális változásra van szüksége az országnak.

Sokan szeretnék, hogy ne ez legyen a téma. Ők bármi másról szívesen vitatkoznának. Az „ezígy” meghatározó médiumai öntik majd ránk a magyar–cigány ellentétről, a fasiszták vagy az idegenszívűek jelentette veszélyről, és persze a Gyurcsány–Orbán-párharcról szóló anyagokat. A kesztyűt azonban nem szabad felvenni. Ezt a meccset az általunk megválasztott pályán kell lejátszani.

Mert mi egyébként a különbség jobb- és baloldali között ma Magyarországon? Az egyik a Gyurcsányra fúj, a másik az Orbánra. Más nem nagyon.

Korábbi írások a féltudásról:

• A féltudású magyar elit (2007. március 26.)
• A féltudású elit alternatívája (2007. november 26.)

Összefoglaló a Konzíliumról a Hírszerzőn.

Doncsev András [szerint] pótcselekvés a Nagy-Magyarország-matricák ragasztgatása is. Ablonczy Balázs szerint az ilyen pótcselekvéseket lehet rosszallni, de nem lehet őket megtiltani. A határon túli magyarok ügyét ugyanakkor „le kellene választani Trianonról”. Meg kellene értetni, hogy nem a trianonozás-matricázás lesz az, ami az ő sorsukat jobbra fordítja.

Kulturális szakadék van köztünk és a határon túliak között. Nem tudjuk, hogyan élnek, miket gondolnak, mik az álmaik, a céljaik, helyette kreálunk egy ideált, egy határontúlimagyar-ideált, és az igazi határon túliak helyett ezeknek próbálunk megfelelni.

Úgy is hívják, előítélesség. Ez hétköznapibb kontextusokban is jelen van, lásd pl. az új esélyegyenlőségi reklámfilmeket.

Interjú Eva Jolyval.

A korrupciós eseteket túlnyomórészt nem a hírszerzés vagy az ügyészi vizsgálatok tárják fel. Mindig azért derül rájuk fény, mert valaki, egy egyszerű állampolgár, aki tudja hogy mi történt és eléggé megbízik egy újságíróban hogy az titokban tartja a kilétét, kitálal. Ha a média beszámol egy korrupciós ügyről, azzal kihívás elé állítja a rendészeti hatóságokat. Ha a cikk elég részletes, nyomozást kell indítaniuk.

[…]

Amikor valaki sok pénz fölött rendelkezik szabadon, nagyon erős erkölcsi tartásra van szüksége, hogy ne maga felé hajoljon a keze.

Erényválság van, vagy mi. Szóval ne szégyenkezzünk, ha nem ülünk autóba szmogriadóban.

Vallomások és vélemények a budapesti szmogriadóról.

Egy környezettudatos budai polgár, akinek egy nagy dízelterepjárója és egy kisebb benzines kocsija van (az egyik páros, a másik páratlan rendszámmal), az utóbbira kért mentességet, mondván, hogy így nem kell a környezetszennyezőbb járművel bemennie a városba.

Meg ez is érdekes. 36% szerint „akik betartották a szabályozást, azok most baleknak érezhetik magukat”. Ezt most azok mondják, akik nem tartották be? Érezzék inkább tisztességesnek magukat.

Gyurcsány szerint egy-egy százalékos tologatásokkal nem jutunk semmire.

A közgazdászok szerint az elmúlt tíz évre az volt a jellemző, hogy amit meg kellett volna tenni gazdaságpolitikai megfontolásból, az nagyon sok esetben politikai vagy társadalompolitikai okok miatt meghiúsult. Ezt az ellenmondást kell feloldani az előttünk álló hetekben, hónapokban – jelölte ki Gyurcsány.

Ezt az ellentmondást aligha lehet feloldani. Amit tenni lehet, az inkább az, hogy a labdát átrúgjuk a politika térfeléről a gazdaságpolitikáéra. Hogy mi történik aztán a politika lelátóján, az nagy kérdés. A Szonda Ipsos felmérése azt is mondta, hogy 53%-unk támogatná az áfaemeléssel egybekötött munkaadói-munkavállalói tehermérséklést. De ha hiszünk annak, amit a kormány mostanában sugall, nem áfaemelés, hanem kiadáscsökkentés lesz. Márpedig, és ezt is a felmérés mondja, a személyes jövedelmünket jobban féltjük az ország gazdasági állapotánál.

A Szonda Ipsos szerint a magyarok 93%-a a kisebb parlamentben válságkezelési eszközt lát. Ennél jobb hír, hogy 68%-unk szerint a helyi önkormányzatokon is volna mit nyirbálni.

Egyébként szolidaritásról szólva:

Az MSZP-szimpatizánsok 61 százaléka szerint az ország jövője fontosabb, mint hogy a megkérdezett jövedelme változatlan maradjon, ugyanakkor a megkérdezett Fidesz-szimpatizánsok 54 százaléka szerint nem az ő dolguk segíteni a kilábalást. Ugyanez elmondható a bizonytalan pártpreferenciájúakra is, hiszen csak 41 százalékuk válaszolt úgy, hogy az ország jövője fontosabb, mint az ő jövedelme.

Furcsa a nyakunkban ez a kommunista örökség.

A dugódíj ügye erősen megosztja az embereket. A budapestiek jórészének minden oka megvan támogatni, hiszen a nagy autóforgalom és a rossz levegő főként őket érinti rosszul. Viszont akik ma Budapesten rendszeresen közlekednek autóval, nyűgként élik meg a rendszert és nem értik, miért kellene már ezért is fizetniük. Pedig a dugódíj mögött meghúzódó modell nagyon is ésszerű – most ezt mutatjuk be.

A brit Telegraph felveti az euró felelősségét a spanyol gazdaság megrekedésében. A probléma forrásának a Németország talpraállítását célzó alacsony eurókamatokat jelöli meg, ami az ilyen gondoktól nem szorított Spanyolországban építőipari lufihoz és a folyó fizetési mérleg felborulásához vezetett.

Spanish companies tapped the euro capital markets as if there was tomorrow. Reliance on foreign borrowing reached 10pc of GDP, among the world's highest. Wages went up and up. The result is a current account deficit that is also 10pc of GDP.

Now what? A country with full control over all levers of economic policy can claw its way out of such a hole. Spain can do almost nothing.

Az EU 19%-os munkanélküliséget vár az országban 2010 végére, pedig az emberek már most is nyugtalanok.

Annak fényében, hogy mit okoz a környéken a gázhiány, nem központi kérdés, de egyelőre ennyit: mi ütött a magyar sajtóba, hogy már az ukránok se mennek rendesen? Hogy a kínaiak nem mennek, a koreaiak olvashatatlanok, a japánok kontárságtól bűzlenek, az egy dolog, és megbocsátható talán a héber és az arab is, végülis nem ismerjük őket, messze laknak innen. Nade az ukránok mégiscsak a szomszédaink, vagy nem?

Az Elle, az Origo, a HírTV, az Index, a Magyar Nemzet, az Új Szó, a Lánchíd Rádió, a Fidesz, a Magyar Televízió, az Ecoline.hu, a Jobbklikk és az RTL Klub szerint például nem.

Pedig nem kéne nekik sem messzire menni, hogy képbe kerüljenek a 46 milliós tranzitország kormányfőjét illetően, csak az Osiris-féle Helyesírás 253. oldala és az eredeti ukrán névalak kell hozzá. Még szerencse, hogy a magyar Wikipédián mindkettő megvan.

1. Cirill betűs szláv nevek átírása
2. Julija Timosenko

Aszondja… Юлія Володимирівна Тимошенко, azaz Ju-li-ja, Vo-lo-di-mi-riv-na, T. Általában: t, de є, і, ю, я, ь előtt: ty. Ez itt и, akkor Ti, mo-sen-ko. Julija Timosenko. Huh, címlapanyag. Ez jó mulatság, férfimunka volt!

Hasznos ez a Wikipédia, érdemes egy kicsit többet forgatni.

A The Economist egy nemrégi cikkében furcsa párhuzamra hívta fel a figyelmet. Ismert tény, hogy a déli országokban, így pl. Franciaországban, Spanyolországban, Görögországban és Cipruson jóval több megbetegedést kezelnek antibiotikumokkal, mint az északiakban, közülük is főleg a legkisebb fogyasztású Hollandiában. Kényelmesnek tűnhet ez a mediterránok számára, de van ára a helyzetnek, ugyanis amíg északon a pneumococcusfertőzéseknek csak az 5%-ában nem sikerül a betegséget penicillinnel kezelni, addig délen az arány a magas használat miatt több mint 25%. A posztkommunista országok ebben nem járnak az élen, mert nincs annyi pénz drága gyógyszerekre, de pl. a görög gyerekorvosok beszámolói szerint a szülők 85%-a határozottan követeli az antibiotikumok felírását, ha a gyermekük megfázástól szenved.

Első pillantásra nem tűnik okvetlenül triviálisnak, hogy a gyógyszerhasználat és a protekcionizmus iránti igény összefügg, de így van: ugyanezekben az országokban vizsgálták az állampolgárok globalizációról alkotott véleményét is, ezeket kiértékelve pedig hasonló megoszlást tapasztalunk. A háttérben az emberek bizonytalansághoz való viszonyulása húzódhat meg. Akik szeretnek biztosra menni, nem kísérleteznének a szabadkereskedelemmel, ha nem muszáj, és az orvosnál is inkább választanák a drága, de tuti (noha biztos tuti?) antibiotikumot, ha lehetőség van rá. A cikk megemlíti, hogy ha az Egyesült Államok EU-tag lenne, antibiotikumfogyasztásban a lista élén szerepelne; és lám, új elnökével ez a nagy ország is megint protekcionista eszközökhöz készül nyúlni.

Hal Varian, a Berkeley-i Egyetem közgazdásza a Wall Street Journalban ír a gazdaságélénkítés eszközeiről. Véleménye szerint se a fogyasztókat terhelő adók csökkentése, se a kormányzati kiadások növelése nem hatásos módja a kereslet fenntartásának. Az export is kiesik, úgyhogy egy lehetőség marad: a magánberuházások ösztönzése.

Nihil sub sole novum: Ragaszkodunk az állami gondoskodáshoz.

A Progresszív Intézet markáns képet rajzol fel a kutatás alapján: a magyar társadalom jelentős mértékben baloldali gazdaságpolitikára fogékony, azaz igényli az állam mind nagyobb támogatását. A megkérdezettek 88 százaléka ragaszkodik a Kádár-rendszerben megszokott állami gondoskodáshoz. Társadalmi-kulturális szempontból viszont inkább konzervatívak: a megkérdezettek 68 százaléka sorolható ide.

Virágozzék a dicső haza, de arról, hogy hogyan, már tegyen inkább az állam? Nem ez a jó út, a Konzervatórium által leírt Konzervatív fordulat pedig legalább fényévekre látszik lenni.

Adalék, hogy tudjuk, mi hol állunk: Politikai Térkép 2008. (Az eredeti kutatás alanyai a balkonzervatív, az internetes kitöltők viszont sokkal inkább a jobbliberális negyedben tömörülnek. Az internetezők ennyivel konzervatívabbak? Vagy ők voltak inkább hajlandók kitölteni, mert őket mozgatta meg igazán a hír, hogy mi baloldali népség vagyunk?)

Samuel Gregg írása a Kommentárban: Hitelválság és jellemválság. A 2007-ben felszínre bukó felfordulás kialakulását Aquinói Szent Tamás etikai szemüvegén, konkrétan a prudentia erényén keresztül elemzi.

Rendhagyó idők rendhagyó beszéde január 1-jén.

Senkinek sem mindegy, –1, vagy –3 százalék lesz-e a gazdasági növekedés, vagyis magyarán a zsugorodás. Vajon felrázta-e az egész társadalmat, hogy néhány év alatt mintaországból sereghajtók lettünk?

Sólyom László beszéde két fontos témát érint, a saját életvitelünkben való józanságot és ennek a józanságnak a kiterjesztését a társadalmi szintű döntéseinkre is. Híján az előbbinek nehezen valósítható meg az utóbbi, de azért az üzenet lényeges: a polgárok felelősek önmagukért és az országért, és nem az ország értük.

Önök, a választópolgárok bízzák meg és hatalmazzák fel az állam működtetésére és a helyi ügyek intézésére a képviselőket, akik Önöknek felelősek. Önök ítélik meg tevékenységüket minden választáskor.

Mégsem foghatunk az ország ügyeinek intézésébe, amíg nem tesszük rendbe a sajátjainkat. Tovább nyújtozni, mint a takarónk ér – azt végülis lehet. Ha muszáj. De hogy tényleg muszáj-e, azt a saját életszemléletünk dönti el, azaz hogy mit tekintünk szükségesnek és elérendőnek, és mit nem. A messzire nyújtózásnak ára van, és ha ez az ár túl nagy, lehet, hogy a szükségleteinkben van a hiba.

[A] magunk és családunk számára ki kell alakítanunk a felszínen maradás stratégiáját. Ez pedig nem megy a régi módon. Nemcsak a korábbi gazdaságpolitika miatt, hanem azért sincsenek az országnak tartalékai, mert nincsenek lakossági megtakarítások. Elköltöttük a pénzünket, sőt jóval többet. Az embereknek pedig a válságban még súlyosabb teher a hitelek törlesztése.

A legfontosabb tehát a jövőre nézve saját erőforrásaink – pénz, idő, egészség – bölcsebb beosztása. Ez régi jó tanács, noha el tudom képzelni, hogy sokan idegenkedve fogadják a takarékosságra vonatkozó intelmeket. Pedig csupán saját döntéseink mérlegelését javaslom: mindig meg kell gondolni, mi az igazán fontos. Nagy fordulat lehet az életünkben, ha azt keressük, ami valódi szükségleteinket és boldogulásunkat szolgálja.

A magyar társadalom nincs egyedül a (fogyasztási) hiteltől fűtöttségben, ez a probléma sok posztszocialista országot is érint. A fogyasztási mámor a jelek szerint meghatározóbb errefelé a nagyobb piacgazdasági múlttal bíró nyugati országoknál is. Olyannyira, hogy ez nálunk már nem csak lelki kérdés, hanem anyagi is. Elfogy a pénzünk, lassan a hitelből szerzett is. Már csak ezért is érdemes átgondolni, mik a követendő értékeink a frissen szerzett szabadságban.

A köztársasági elnök értékként a felelősséget ajánlja a figyelmünkbe, amiből a manapság elfeledett takarékosság is fakad. Mert egyébként felnőtt társadalom-e a felnőttek társadalma, ha nem gyakorol felelősséget? Aligha. Viszont megkapja a lehetőséget: a demokráciában felnőttként kezelik és szabadsága van dönteni, akár jól, akár rosszul.

A New York Times röviden összefoglalja a Gazprom közelmúltbeli történetét és helyzetét. Hiába a bőséges esztendők, az olajiparra nem jellemző módon ez az óriáscég is lehorzsolta a térdét a hitelválságban. A miért egy érdekes példája az állami szerepvállalásnak.

A Gazprom és a Rosznyefty, az orosz állam két fontos olajipari érdekeltsége az elmúlt években nagy adósságokba verte magát, hogy segédkezhessen az oligarchák meggyengítésében és a kormány megerősítésében. Felhasználták őket többek közt Roman Abramovics Szibnyeftyének és az adócsalási botrányban csődbe vitt Jukosznak a felvásárlásában is. Mindez azzal is együttjárt, hogy nem tudtak annyit költeni az új mezők feltárására és a technológiai fejlesztésekre, mint más országok nagycégei.

A hatékonytalanság a recessziós időszakban másban is megmutatkozik. Befektetők szerint általános jelenség, hogy az állami vállalatok a szűkös esztendőkben nem (sem) nagyon szeretnek költségcsökkentésbe fogni. A Gazprom sem tűnik kivételnek: 2004-ben, amikor egy hordó olaj ára 50 dollár alatt volt, 6,6 milliárd dollárt költöttek beruházásokra. Az olaj ma sem sokkal drágább, de a terv 2009-re ennek az ötszöröse. És tud még a Gazprom egyet s mást. Jelen van például a mezőgazdaságban és a médiában – amelyek közül egyikre sem jellemző, hogy ontaná a pénzt –, a biztosítási szektorban, banki leányán keresztül pedig a megszorult pénzintézetek is számíthatnak rájuk. 436 ezer alkalmazottat tart el, az átlagosnál magasabb béreket fizet és vállalati lakásokat tart fenn, üdülőkkel a Fekete-tengeren.

Julija Latinyina sajátos hasonlattal írta le, milyennek gondolja az orosz gazdaságot:

“I can describe the Russian economy as water in a sieve,” Yulia L. Latynina, a commentator on Echo of Moscow radio, said of the chronic waste in Russian industry.

“Everybody was thinking Russia had succeeded, and they were wondering, how do you keep water in a sieve?” Ms. Latynina said. “When the input of water is greater than the output, the sieve is full. Everybody was thinking it was a miracle. The sieve is full! But when there is a drop in the water supply, the sieve is again empty very quickly.”

Sok a félreértés a hitel mint intézmény körül, noha a manapság végbemenő eseményeknek központi szereplője. A tavaly subprime crisisnek indult katyvasz szép lassan credit és általánosabban financial crisisszé nőtte ki magát. Úgy tűnik, hisz a nevében is bennevan, hogy a hitelválság okozója, a sok-sok rossz forrása nem más, mint a hitel. De mi is ez a hitel, amit folyton emlegetnek? A magyarországi pénzügyi kultúra nem tud választ adni erre a kérdésre.

Szép és terjedelmes bejegyzés a Konzervatóriumon a konzumerizmus gyökereiről és hatásairól: Megszerezni, majd beledögleni – Vajon még mennyi hitelt burkol a magyar ember karácsonyra?

Egy dolgot fűznék most hozzá. A nép nevelése nem állami monopólium. A civil szervezeteknek és mozgalmaknak úttörő szerepe lehet az antiaszkézis visszaszorításában és egy egészségesebb fogyasztási állapot megtalálásában. Azt hiszem, fontos, hogy alulról kezdjen szerveződni egy ilyen kezdeményezés.

Gazdasági válság idején április 1-jéből is szűkösen vagyunk, csak egy ilyen hűvös decemberi nap jutott a hírre, hogy lettek ezrei szólítják fel Svédországot, foglalják el az országukat végre:

„Mi, a lett nép, arra kérjük Svédországot, hogy foglalja el Lettországot. Úgy ítéljük meg, hogy a lett állam létének semmi értelme sincs.” […] [M]aguk a lettek fogalmazták meg és írták alá már több ezren a svéd kormányhoz intézett nyilatkozatot.

Nincsenek jó bőrben a lettek sem, dúl a munkanélküliség, tombol az infláció, és Magyarország után Lettország a második EU-tagállam, amelyik a Valutaalaphoz volt kénytelen fordulni a szeszélyes pénzügyi széljárás miatt. Segítő jobbját nyújtja Svédország is a pénzügyi hurok lazítására. Nem is csoda, máskülönben a végén nem maradna más választása, minthogy bekebelezze a keleti szomszédot, haha. Biztos, ami biztos, az IKEA rigai egységei már átálltak a fatankok gyártására.

Furcsa a világ. A legnagyobb konzervatív pártunk újra és újra megerősíti balra tolódását, de ez biztosan hoz annyi szavazatot, mint amennyit elvisz?

„Elfogadhatatlan és tűrhetetlen, hogy a kormány semmibe veszi a sztrájkolók követeléseit és nem hajlandó érdemben tárgyalni a szakszervezetekkel. A kormánynak ez a magatartása a magyar emberek békés és nyugodt karácsonyát is veszélyezteti” – hangsúlyozta a Fidesz szóvivője

És hová halad a mai információtechnológia! Azok, akiket érint, már egyetlen kattintással naprakész információhoz juthatnak a sztrájk állásáról.

Az MNB két közgazdásza, Odorán Rita és Sisak Balázs a gazdaságban forgó készpénztömeg változásait elemezte. Az elmúlt 12 évben több sokk is érte a készpénzállományt, pl. a Postabank összeomlása 1997-ben és a 2000-es újévvel kapcsolatos informatikai aggodalmak 1999-ben. Általában igaznak mondható az is, hogy magas inflációtól terhelt években az emberek a megtakarításaik nagyobb részét tartják bankokban, hogy a kamatokkal védekezhessenek a pénzromlás ellen. A 2006–2007-es áfaemelés és a megugró infláció okozta sokk mégsem csillapította a készpénzigényt. Hogy miért? A szerzők szerint a párhuzamosan bevezetett gazdaságfehérítési intézkedések miatt.

Cikk szép ábrákkal a Portfolio.hun és a tanulmány az MNB-szemle 2008. decemberi kiadású számából.

Sokan borúlátók a magyar demokráciával kapcsolatban, a jelenlegi helyzetünket elnézve érthetően. Az átlagosnál gyengébb teljesítményünkért jellemzően a politikusokat, az ún. politikai elitet okolják. Azért csökken a felsőoktatás színvonala, azért hever romokban az ország versenysportja, azért szörnyű az ország egészségi állapota, mert a minisztériumokat inkompetens emberek vezetik. Mindenért a vezetőket hibáztatják, miközben nem ismerik fel, hogy ők a valódi vezetők.