Spektátor

Ezrek maradnak nyugdíj nélkül:

2007-ben 107 ezer kérelmezőből 9 ezren nem voltak jogosultak nyugdíjra. Idén eddig 5900 emberről derült ki, hogy egyáltalán nem jár nekik nyugellátás, mert nem felelnek meg valamelyik előírásnak.

Talán az jut eszünkbe elsőre, hogy ezek az emberek maguknak köszönhetik, miért nem fizettek járulékokat rendesen, miért nem választottak olyan munkáltatót, aki nem sumákolja ezt el. Ha belegondolunk, ez sajnos nem ennyire egyszerű. Az ország bizonyos régiói siralmas állapotban vannak, ami a munkalehetőségeket illeti, így pedig sok embernek nincsen más választása, mint a feketézés.

Ezt felismerve rájöhetünk, hogy a nyugdíjkatasztrófa okozója az, hogy az állam túl nagyra nyújtózik, a GDP-nek nagyjából a felét teszik ki a kiadásai. Hogy mikre költ? Például egészségügyre, iskoláztatásra, felsőoktatásra, segélyekre, az infrastruktúrára – és természetesen nyugdíjakra is. Próbált visszafogni valamit a kifele ömlő sokmilliárd forintból, de alapvetően a kiadási struktúra nem változott, költenie tehát még mindig rengeteget kell. Persze ott van mindemögött az idea: a társadalmi szolidaritás. De ez mégsem működik, mert nincs összhangban a világgal, amiben működtetni szeretnék.

Nincs összhangban, mert a rengeteg kiadáshoz rengeteg bevételt kell felszívni a gazdaságból. Svédországban ez megy, ott ti. van egy erős gazdaság, ami ezt elbírja. De Magyarország kicsi fecske. Már hivatkoztuk a Spektátoron Papp József írását, íme egy idevágó részlet:

A magyar gazdaság végletesen duális: a hazai tulajdonú vállalkozások (a hazai kkv-szektor) alacsony termelékenységük folytán egy foglalkoztatottra vetítve fele annyi GDP-t állítanak elő, mint az országos átlag (ez 2006-ban 8 515 000 Ft volt). A külföldi tulajdonú vállalkozások átlaga ugyanakkor több mint kétszeresen haladta meg az országos átlagot.

És hangsúlyozni kell, hogy a szektoron belül is átlagról van szó, sok kisvállalkozás tehát még ennél is elkeserítőbb helyzetben van, mikor a dolgozóiról kell döntenie. Nem feltétlenül van szó itt tömeges jelenségről, éppen elég annyi ilyen vállalkozás, amennyi az évi hat-hétezer nyugdíj nélkül maradtat a létminimum alá parancsolja.

Mert ezek után az emberek után nem tudják befizetni az állam sokrétű kiadásainak fedezésére szánt különféle járulékterheket. Az alkalmazottak egyszerűen nem termelik ki ezeket az összegeket, és nem is tudnak olyan vállalkozáshoz menni dolgozni, amelyik kitermelné. Eljutottunk abba a helyzetbe, mint amibe a szarka, aki túl sokat akart, de nem bírt vele. Annyira segíteni akarunk állami szinten mindenkin, hogy ezt sokan már nem tudják megfizetni. Paradox módon tehát a nagylelkűen vállalt társadalmi szolidaritással végeredményben százezreket taszítunk az időskori mélyszegénységbe néhány év alatt. Kár, hogy ezt nem ismerjük fel, kár, hogy még mindig szocialista ország vagyunk.