Ha hátrébb lépve szemléljük a magyar oktatási rendszert és annak különböző szintjeit a bemeneti-kimeneti követelmények szerint vizsgáljuk, akkor arra jutunk, hogy azok semmilyen módon sincsenek összhangban, nemhogy egy elképzelt külföldi modellel való összevetésben, hanem egymással sem. A legszembetűnőbb eltérés a középfokú és a felsőfokú oktatás között mutatkozik meg, amennyiben a középfokú intézmények kimeneti követelményei nem idomulnak a felsőoktatásban adekvátnak vett „gimnazista” bemeneti kompetenciákhoz. Az ún. kétszintű érettségi rendszer alapjaiban forgatta fel a középfokú oktatási intézmények gyakorlatát, hiszen a korábban az egyetem előszobájaként felfogott gimnázium fogalmát végleg kiüresítette, amennyiben a „tudásalapú társadalom” mítoszát a tárgyi tudás elvetésével és a homályos kompetencia-központú értékelés bevezetésével tette egyenértékűvé.

Elviekben az érettségi közép- és emelt szintűvé tétele éppen a klasszikus gimnázium-szerep felhígulására igyekezett valamiféle megoldást nyújtani, mert az eredeti feltevés szerint azok után, hogy a felvételiztetést eltörölték, az egyetemeknek és a főiskoláknak elsőrendű érdekévé vált az, hogy a diákokat egy olyan „minőségbiztosítási rendszer” garanciái útján vegyék át, amely garantálja azt, hogy azok a felsőoktatásban való részvételhez elegendő és megfelelő alaptudással rendelkeznek.

Csakhogy ez az elv nem válhatott gyakorlattá. Az egyetemek és főiskolák ugyanis ugyanolyan szisztéma alapján jutnak forrásaik legnagyobb részéhez a központi költségvetésből, mint az alacsonyabb fokú intézmények: a normatíva a hallgatók számához van kötve. Így nyilvánvaló, hogy az az intézmény, amely kevesebb hallgatót vesz fel egy adott tanévben, mint egy másik, az kevesebb forráshoz jut. Ilyen értelemben az egyetemek és főiskolák elemi érdekévé vált, hogy feladják a minőségi elvet és a helyére a fiskális szempontból jóval kedvezőbb mennyiségi elvet helyezzék. Látnunk kell azonban, hogy e megfontolás mögött nem az egyetemek és főiskolák elvtelensége áll, hanem inkább az állami felfogásban meglévő ellentmondásokból. A hiba elsősorban az alapelvekben keresendő: amíg ugyanis az alap- és középfokú oktatás létszámalapú normatívája egy alkotmányban meghatározott feladat elvégzését hivatott végrehajtani, nevezetesen a tanköteles életkorban lévő gyermek- és fiatalkorúak oktatását, addig a felsőoktatásba való „beiskolázás” nem kötelező állami feladat, vagyis nem érint minden egyes magyar állampolgárt. Ebből következően a jóval kevesebb érintett jóval kevesebb forrást fog eredményezni az adott intézményekben – ezért válik az egyetemek elemi érdekévé az, hogy minél több embert felvegyenek és piacképesnek beállított „sikerszakjaikat” tömött padsorokkal indítsák el. Ez eredményezi a „tömegképzés” jelenségét, vagyis hogy a 18. életévét betöltött magyar állampolgárok megközelítőleg 40%-a résztvevője a felsőoktatásnak, ami nyilvánvalóan visszafordíthatatlan torzulásokat fog okozni a társadalom összetételében az elkövetkezendő tíz-húsz éven belül. Persze, önmagában azt is érdemes lenne mérlegelni, hogy hová fog vezetni a közoktatásban a jelenlegi kétségbeejtő demográfiai helyzetben a fentebb ismertetett létszámhoz kötött normatíva, hiszen a tanulók számának csökkenése egyenes arányban a források beszűküléséhez fog vezetni (iskolák további összevonása, iskolabezárások, tanárok elbocsátása), de mégis, jelenlegi kérdésünk inkább arra utal, hogy miképpen lehet ezt az elvet a mindennapi költségvetési gyakorlatban számon kérni a felsőoktatáson.

E nyilvánvaló koncepcionális hiba kiküszöbölése csakis a források elosztásának újragondolása révén történhet meg. Egy súlyozott forráselosztás nem csupán erre a kérdésre adna választ, hanem arra is, hogy milyen társadalomkoncepció mentén látja elgondolhatónak a mindenkori hatalom a középtávú jövőt. Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy e hibát nem lehet elkülönítetten szemlélni és elválasztani attól a gyakorlati szemponttól, amely a fiatal felnőtteket a diploma megszerzésére ösztönzi. Hiszen továbbra is erőteljesen él az a XX. századi toposz, amely szerint a diploma a munkaerőpiacon való érvényesülés alapja; ez pedig nyilvánvalóan féligazság, mert ugyan igaz az, hogy a diplomások átlagkeresete magasabb, mint az érettségizetteket vagy alacsonyabb képzettséggel rendelkezőké, de vajon hány olyan diplomás van, aki megszerzett kvalifikációjától eltérő területen dolgozik inadekvát bérért vagy éppen diplomáját letagadva kényszerül a megélhetés érdekében állást találni?

Visszatérve eredeti témánkhoz: a kétszintű érettségi jelensége nemhogy új alapokra helyezte a bemeneti-kimeneti követelményrendszert, hanem egyenesen elmélyítette a korábbi időszakok által generált problémákat. A gimnáziumok oktatásban betöltött státusa továbbra sem tisztázott, korábbi előnyük, amely azzal kecsegtette a szülőket, hogy az általuk nyújtott színvonal alkalmassá teszi a gyermeket a felsőoktatásban való sikeres részvételre, mára már nem szempont, mert azzal, hogy az érettségi lett a felvételiztetés alapja, nem tétetik különbség egy gyengébbnek vélt szakközépiskola által adott érettségi és egy erős, „elit” gimnázium érettségije között. Sőt, egyre hátrányosabb lesz a gimnáziumok helyzete, amennyiben az egyetlen olyan középfokú intézményformává válik, amely a kimenet során nem ad szakképzést a diákjainak. Mármost, ha egy szakközépiskola érettségije is bejuttathat valakit az egyetemre, főiskolára és emellé még szakképesítést is képes adni, akkor ki választaná egy gimnáziummal szemben?

Egy egészséges rendszerben persze sokan választanák továbbra is a gimnáziumot, egy feltételezett magasabb színvonal miatt, csakhogy ez nem egy egészséges rendszer. Az egyetemek és főiskolák ugyanis kényszerhelyzetben vannak és egyre több és több diákot fognak felvenni „sikerszakjaikra”, akkor is, ha ezek a befogadó intézmény számára gyakorlatilag ismeretlen képességű diákok (hiszen nincs felvételi), kibuknak az első-második félév után. Hiszen még így is megéri az egyetemnek a tehetségtelen hallgató, legalábbis a  kiutalt pénzek szempontjából.