A korábbiakban rámutattam, hogy a felsőoktatási intézményekre nehezedő anyagi teher miképpen járul hozzá a „tömegoktatásnak” nevezhető torz helyzet súlyosbodásához. Ezúttal arra térnék ki, hogy az anyagi megfontolásokon túl miféle elvi gátakat emel a nemrégiben bevezetett kétszintű érettségi a zökkenőmentesen működő felsőoktatás megvalósulása elé.
A 2004/2005-ös tanévben bevezetett kétszintű érettségi rendszert rengeteg kritika érte már bevezetése előtt is; a kritikák elsősorban a bevezetés megalapozatlanságát (hiszen nem felmenő rendszerben vezették be) és az új rendszer által előírt ún. kompetenciaközpontú „tudást” érintették. Azonban ezek a kritikák nem vagy csak alig érintették az újfajta érettségi gondolati magvát.
Az eredeti elgondolás szerint a közép- és emeltszintű érettségik rendszere megfelelően képes lett volna a hirtelenjében megszüntetett felsőoktatási felvételik szűrő-szerepét átvenni, amennyiben az emelt szinten a korábbi felvételiztetési gyakorlathoz hasonló mennyiségű és minőségű ismeretet kérték volna számon. Csakhogy a középfokú oktatás kompetenciaközpontú kimeneti követelményei átszabták az emelt szintű érettségik tartalmát is, így azokban nem alakult ki a középszintű tananyaghoz képest minőségi változás. Éppen ezért nem vált a felsőoktatási intézmények erős érdekévé az, hogy a felveendő diákokat a letett érettségijük szintje szerint szelektálják, mert az emelt szint nem biztosított olyan szakismereti többlettudást, amelyet az egyes szakok bemenet szempontjából egyébként feltételeznének. Ráadásul az oktatási vezetés a felsőoktatási intézmények belátására bízta, hogy kötelezővé teszik-e adott szakokra való jelentkezéskor az emelt szintű érettségit. Ezzel két szinten is öngólt lőtt magának a kétszintű érettségi, hiszen egyrészről a forrásmaximalizálás miatt továbbra sem áll érdekében a felsőoktatási intézményeknek a hallgatók tudásalapú szűrése, így nem fogják önszántukból a jelentkezés feltételévé tenni adott szaktárgyakból az emelt szintű érettségit, másrészről azzal, hogy nem tették központilag kötelezővé az emelt szintet, elismerték, hogy az nem látja el a rendszerből kiiktatott felvételi szerepét, vagyis alapvetően alkalmatlan az eredeti célok megvalósítására.
A kétszintű érettségi másik neuralgikus pontja a pontozás. Ezt már önmagában az a szembeötlő tény is igazolná, miszerint mindössze két év után gyökeresen megváltoztatták az eredeti pontozási rendszert. Kár lenne azt ehelyütt alaposabban taglalni, hogy mekkora bizonytalanságot szül önmagában egy ilyen lépés, hogy a kiszámíthatóságot, a jogbiztonságot és az oktatási kormányzatba vetett bizalmat mennyiben veszélyezteti egy ilyen sebtében meghozott döntés. Inkább arra mutatnék rá, hogy ez a változtatás (amelyben 480 pontra módosították az eredeti 140 pontos rendszert) egyáltalán nem érintette a kétszintű érettségi által okozott koncepcionális problémák központi magvát. Hiszen az alapelv továbbra is ugyanaz: például egy magasabb szintű képzést nyújtó gimnázium diákja hozott pontjai ugyanannyit érnek, mint egy kevésbé koncentrált munkát végző szakközépiskolában tanuló diák pontjai, vagyis aránytalan előnybe kerülhetnek mások rovására azok, akiknek a pontszámítás során a hozott pontokból, az érettségi tárgyakból és az ún. felvételi tárgyakból alakul ki a felvételi eredményük. Az ily módon számszerűsített tudás ugyanis nem számít értéktartó valutának, nem lehet intézmény és intézmény között transzferálni. Mindemellett a felvételi tárgyak követelményrendszere egyáltalán nem idomul az egyes szakok bemeneti követelményeihez, nem korrelál egy felvételi tárgyból tett érettségi az adott szak által megkövetelt alapfokú szakmai tudással. Ebből következően a pontrendszer nem képes arra a szelekcióra, amire korábban képes volt a felvételi. Az egyetemek és főiskolák arra kényszerülnek, hogy a már felvett hallgatókat szelektálja a minőség megőrzése érdekében, vagyis „visszamenőlegesen” fog felvételiztetni a képzésbe beépített különféle fékező tárgyak révén. Persze, ezt is csak bizonyos mértékig teheti meg, ha nem akar teljesen elszegényedni és visszafejlődni a hallgatói normatívákból befolyt bevételektől való eleséstől. Tehát ezen intézmények elemi érdekévé válik a jól jövedelmező, de középszerű hallgatók megtartása.
Azt látjuk, hogy az emelt szintű érettségi gyakorlatilag semmire sem jó, hiszen elenyésző pluszpontot lehet érte kapni, ráadásul egyáltalán nem feltétele a bekerülésnek. Nem is lehet addig, amíg lényegileg ugyanolyan követelményeken alapul, mint a középszintű és addig sem, amíg a pontrendszer pusztán kumulatív és nincs benne átgondolt koncepció a súlyozásra, vagyis arra, hogy adott szakhoz adott szaktantárgyakban elért emelt szintű eredmények súlyozottan vetessenek figyelembe. Mindemellett nem elégíti ki a felsőoktatási intézmények azon jogos igényét sem, hogy a bekerülő diákok irányzott tudására biztosítékul szolgáljon, ezért minden diák, mint afféle zsákbamacska kerül az adott intézményhez.
Erre az ugyancsak káros és torz jelenségre meglátásom szerint a kétszintű érettségi átalakítása lenne az orvosság. Nem lehet szó eltörlésről, mert az tovább növelné a már amúgy is nagyfokú bizonytalanságot. Ehelyett e kényszerpályán belül kellene megtenni a szükséges lépéseket, kialakítva a kétközpontú érettségit, mégpedig a következők szerint:
- A kétszintű érettségi felépítését szemléletében kell megváltoztatni. A középfokú érettségi maradjon továbbra is kompetenciaalapú és a klasszikus érettségi szerepét töltse be. Ugyanakkor az emelt szint tartalmazza a középszint követelményeit, de azon túlmenően közelítsen az egyetemek és főiskolák feltételezett bemeneti elvárásaihoz, a lexikális és szakmai tudásanyag kéressék benne számon.
- Az emelt szintű érettséginek önmagában kell ellátnia a felvételi szerepét, ezért az egyetemi és főiskolai szakokra való jelentkezés feltételévé kell tenni azt.
- A felsőoktatási intézmények hatáskörébe kerüljön az emelt szintű érettségi tartalmának meghatározása (esetleg lebonyolítása is); határozzák meg az emelt szintet területenként, tárgyanként, tagolt követelményekkel.
Mindezen változtatások persze feltételezik a középfokú oktatás bizonyos fokú átszervezését is, amennyiben az emelt szintre való felkészítésnek külön tanórákon kellene zajlania, az érettségi éve előtt minimum második tanévtől. Ez nem okozhat nagyobb problémát, beleszámítana a rendes tanórákba; a befuccsolt fakultációk gyakorlati alapon való újraélesztése lenne ez tulajdonképpen.
Utolsó kommentek