Folytatódik a régi nóta: tudjuk, de nem merjük. Hogy miért nem? Hát ezért:
A Spanyolországot a 70-es évek végén új pályára állító Moncloa-paktum vagy az ír gazdasági csodát később megalapozó, a nyolcvanas években született nemzeti megállapodás (National Programme for Recovery) mögött ott álltak a munkavállalók is, hangsúlyozta Török Gábor arra a kérdésre, hogy miért nincs esély válsághelyzetben egy átfogó gazdasági megállapodásra itthon is. Márpedig miközben korábban mindig arra számítottunk, hogy a politika egyszer majdcsak nekiáll cselekedni a szakadék szélén, most úgy tűnik, nem érzik a kényszert, megy tovább a „szokásos üzletmenet”, innováció nélküli látszatpolitika folyik. Aminek legfontosabb közönsége az a munkavállalói réteg, mely irtózik a nagyobb megszorításoktól.
Hiába látja és érzi mindenki, aki nem teljesen inkompetens a témában, hogy ami most van, az tarthatatlan, ha a közalkalmazottak irdatlan tömegei vonulnak utcára a teljesítmény alapján nem differenciált, alanyi jogon járó bónuszuk megkurtítása miatt, ha a 3%-os visszaesés, a kongó kasszák és a szószerint darabjaira hulló járműpark évében a BKV szakszervezetei továbbra is 7-8%-os béremelést követelnek, ha a legnagyobb ellenzéki pártnak is már hónapok óta csak annyira futja, hogy ne az emberekkel fizettessék meg, stb.
Pedig ahogyan ezt a szocializmust erővel nevelték belénk a nagy társadalmi kísérlet bő negyven esztendője alatt, úgy kellene megkísérelnünk megszabadulni is ettől a csökevénytől, ami mostmár nem csak nevetségessé, hanem pénzügyileg-gazdaságilag kilátástalanná is teszi azt a fenekünkkel alaposan kikoptatott helyet, amit lassan legalább egy évtizede melegítünk. Ady szerint nekünk Mohács kell. Kérdés, hogy nem volt-e túlságosan is bizakodó.
Utolsó kommentek