Van egy olyan közkeletű vélekedés minálunk, hogy a magyar ember botrányos adófizetési hajlandósága a Bach-korszak passzív ellenállásában tudja a gyökereit. Talán így van, talán nem. Beleakadtam Széchenyi István Két garas című cikkébe, amit a következő kettő bekezdéssel indít:
Uram Isten! Ugyan jól tettem-e, hogy f. hó 17kén közrebocsátott VII-dik számú „Adó“ czimü közleményemben, minden előleges vagy tán legalább elégséges captatio benevolentiae nélkül, kitártam nézetemet azon hozzájárulásiul, mellyben hazánk felemelésére nemcsak kötelesség-éber hazafiuilag, de okosan számoló férfiuilag is elvégre részt vennünk illő volna. Valóban nem tudom, jól tettem-e vagy roszul. Tele vagyok scrupulussal.
Alig van ugyanis valami, mitül a magyar ember áltálján véve annyira fáznék, mint a fizetéstül. Miszerint nincs is vonakodóbb, késedelmesb, savanyúbb hangulatú fizető a világ hátán, mint — tisztelet, becsület, de igazság is — kelet-sarjadéku rokon vérem. Ez alkalmasint annak eredvénye, hogy tán soha felesleges pénze nem volt, és tán mód nélkül sokszor megcsalták. Legyen ez egyébiránt akármiként, axióma marad, hogy eddigelé legalább a nagyobb rész a „nemfizetést“ mindig valami szüzeségi nimbus által képzelte körülövedzve, mellynek fertőztetlen létére állitá az emberi szabadságnak, a földi boldogság e főkellékének talpkövét.
Megjelent 1843. augusztus 20-án, a Jelenkor 66. számában.
Utolsó kommentek