Gyurgyák János esszéje a magyar konzervativizmus történetéről és helyzetéről a Népszabadságban.
Az értékkonzervativizmus lényeges mondandója ugyanis, hogy a rossz és a szenvedés az emberi létezésben gyökerezik, következésképpen […] csak a rossz és a szenvedés minimalizálására és korlátozására törekszik, ezért a konzervativizmus szerint a politika csak korlátozott tevékenység lehet. De egy összeomlófélben lévő gazdaságot és társadalmat csak alapvető szerkezeti változtatásokkal lehet megmenteni. Magyarországon ugyanis a szabadságot (ha úgy tetszik: az élni és élni hagyni elvét) a magas állami redisztribúció, azaz az elvonások tűrhetetlen mértéke teszi lehetetlenné, miközben a társadalom jelentős része (és nem csak a „homo kádáricus”) további állami segítséget követel és remél. De az értékkonzervatívok kivételével ki meri ezt ma felvállalni?
Összeveti a mai állapotunkat, a féltudás dominálta intézményeinket, az elvesztegetett évtizedünket a reformkort megelőző időkkel.
[A] helyzet ma nem rosszabb – igaz, nem is sokkal jobb –, mint volt a reformkor előtt, az 1820-as évek elején. Látszólag feloldhatatlanok a paradoxonok: idegen érdekeket hűen kiszolgáló, csak önmaguk sorsával foglalkozó, korlátolt és felelőtlen politikusok; bezárkózó, komoly teljesítményre képtelen értelmiség; kíméletlen, önző és vak gazdasági elit; elszegényedő, félrevezetett és tudatlan nép. De akkor jött egy addig ismeretlen, Széchenyi nevezetű gróf, és szétvágta a gordiuszi csomót. „Sokan azt gondolják – mondta –: Magyarország volt; én azt szeretem hinni: – lesz.” Miért ne sikerülhetne a halaszthatatlan reformok bevezetése és a nemzet felrázása még egyszer?
Lesz még egypár március 15-énk.
Utolsó kommentek